2006. november 20.
2006. november 20.

Aztán, amikor valamelyik álom teljesült, néhány nap, hét, hónap alatt beleszoktunk a "jóba". Új álmaink lettek. Olyanok, mint a szabadság, meg hogy menjenek haza az oroszok. Az ember már csak ilyen. Egyre mohóbb.

Este fél hét van. Most vettem fel kb. a 30-adik hívást.

Nem tudom eldönteni, hogy áldás-e, vagy átok-e ez a mobil.

Nagy durranás volt néhány éve. Különösen nálunk, ahol harminc éve még évekig kellett várni egy autóra, vagy egy telefonvonalra. Akkor azt hittük, hogy ha valamelyik meglesz, megváltozik az életünk. Mehetünk, ahova akarunk, "szabadon" beszélhetünk, akivel akarunk. Sokaknak elérhetetlen álmok voltak ezek. Mint ma a tiszta beszéd.
Aztán, amikor valamelyik álom teljesült, néhány nap, hét, hónap alatt beleszoktunk a "jóba". Új álmaink lettek. Olyanok, mint a szabadság, meg hogy menjenek haza az oroszok. Az ember már csak ilyen. Egyre mohóbb.

Jött a mobil. Jött, megszoktuk, észrevétlenül az életünk részévé vált. El sem tudjuk képzelni, hogy holnap, vagy holnapután nem lesz. Miért nem? Mitől is félünk? Attól, hogy nem hívhatjuk fel a barátunkat, hogy jó lesz-e neki a névnap időpontja? Attól félünk, hogy nem szavazhatunk valamelyik ostoba tv-csatornán arról, hogy jó lesz-e EU biztosnak Kovács László? Vagy éppen attól, hogy nem esemesezhet az asszony, hogy vegyünk citromot?

Én már nem is emlékszem, hogy hogyan is jöttünk össze egy jó névnapra abban a mobil nélküli világban! Pedig összejöttünk valahogyan, összejöttünk legalább annyian, mint ma, és legalább olyan jól éreztük magunkat, mint ma. Pontosabban jobban.
Kovács László köszöni szépen, a magyar EU képviselők legmagasabb fizetését attól függetlenül is megkapja, hogy mit gondolt státusáról annak idején a nagyérdemű.
Citromot meg vegyen az asszony, nekem jó a citrompótló is.

Most majd azt mondják, hogy haladásellenes vagyok. De elgondolkodtunk-e azon, hogy mi az a haladás? Az emberiség annak idején majdnem az összes idejét - a fajfenntartáson, meg az egymás öldöklésén kívül - élelmének megszerzésével töltötte. Ma ezt (mármint az élelmiszer előállítását) a "technika" korában elvégzi a lakosság egy-két százaléka napi néhány órában mindnyájunk számára. Kivéve az afrikai éhezőket, de igaz, azok nem is érdemlik meg, mert sincs mobiljuk... Mást sem hallunk, csak azt, hogy a termelékenység így, meg a termelékenység úgy. Hogy egy gyártószalagról percenként gördül le egy kész autó, ráadásul alig kell hozzá ember. Istenem - gondolhattuk volna annak idején -, mennyi időnk lesz majd abban a termelékeny korban, amiben most végül is élünk...

De tényleg! Hol az idő? Hol van a munka termelékenységének növekedése miatt "nyert", megtakarított, megspórolt, kigazdálkodott idő? Hol van az időnk, amit ki nem mondva ígértek nekünk, amikor közmegegyezéssel belegyalogoltunk a modern korba, majd a technika, aztán a biológia korába! Hol van?

Megmondom. Mobiltelefont gyártanak a megspórolt időben. Csomagolóanyagot gyártanak a megspórolt időben. Műanyag flakont, meg TV-dobozt. Számítógépet gyártanak a megspórolt időben, hogy még termelékenyebb legyen a termelés. Azoknak a harckocsiknak a termelése, amiből aztán büszkén nézik az iraki homokot az amik.

Az ember már csak ilyen.

Egyébként nem is erről akartam írni. Arról akartam írni, hogy elegem van abból, hogy felhívnak, meg sem kérdezik, hogy van-e időm, van-e néhány percem; mondják, csak mondják, az idő meg csak megy, peregnek a percek, közben pályáján egykedvűen halad a Nap. Szó esik a névnapról, a politikusokról, aztán a citromra is sor kerül. Én meg csak hallgatok, és közben a nyolcadik parancsolatra gondolok. (Ne lopj!)

De hát kinek van arra ideje, hogy annak az avítt Mózesnek a kőtábláit olvassa...Ebben a korszerű, modern világban...

Címkék: szabadság, mobil