2006. november 5.
2006. november 5.

De hogy a svájci ételt, vagy a készüléket nevezik-e raklettnek, és mért pont annak, azt továbbra sem tudom.

Nyolc fajta reklám szórólapot találtam a postaládában. Pontosabban a láda mellett van egy műanyagcső is, abba volt beledugva mind.

Gondoltam, most az egyszer beviszem őket.

Az asszonnyal úgyis mindig háborúzunk ezek miatt a rossebes papírok miatt. Ő mindig behoz minden szemetet a házba, ezeket is. Az újságok mellett van egy nagy csomó mindig, gondosan azokhoz teszi a napi adagot. Ha megáznak, mert mondjuk, kilógtak a csőből, vagy kifújta őket a csőből a szél, akkor azokat a radiátorra rakja. Aztán, ha megszáradtak (mindig olyan gyűrődöttek lesznek száradás után) szépen kisimítja őket. Ez után ezeket is a többihez teszi. Amikor jó sok összegyűlik, az üvegekkel, meg a műanyag flakonokkal együtt elviszi a gyűjtő edényekbe. Ez valószínű kell a komfortérzetéhez, mert szigorúan ragaszkodik ehhez a rituáléhoz.

Én meg nemes egyszerűséggel a kuka felé szoktam kanyarodni, és ezektől a megfogni is nehezemre eső tárgyaktól gyorsan megszabadulok. Van némi lelkiismeret-furdalásom emiatt, de enyhül is néha, mert az asszony, ha meglátja a papírokat a kukában, akkor kiszedi belőle azokat, aztán indul az ismert folyamat. Simítás, halomba rakás, szelektív gyűjtőbe juttatás. Esetleg közbejön a szárítás. De a szemrehányás nem esetleges, az menetrendszerűen érkezik. Vagy úgy, hogy "mondtam már, hogy nem dobáljuk a papírt a kukába" vagy csak úgy, hogy "nem erről volt szó".

Na most nem dobtam bele őket a kukába. Kilenc lap volt, s amint mondtam, nyolc fajta, mert az egyikből, amelyik úgy kezdődött, hogy BUMM, abból kettő volt. Én mondjuk, tettem volna egy jó nagy felkiáltójelet a BUMM után. Így ni: BUMM!, de hát nem írhatok tele minden papírt pont én. Szétnyitottam az egyiket, és ráraktam az étkező asztalra. Mondom magamban, valószínű, hogy azért adtak kettőt, mert a kettő pont betakarja az asztalt. A másikat is kinyitottam és mellé tettem, még egy kicsit, sikkesen, ahogy illik, le is lógnak az asztal széléről. Mondom az asszonynak, nem kell többet asztalterítőt vasalnia, ha ennek az EURONICS nevű műszaki áruházláncnak a szórólapját ez után mindig félreteszi, de mondja meg a terjesztőnek (a második szomszédba lakó kislányok szokták hozni ezeket), hogy ebből mindig kettőt dugjanak a csőbe. Cserébe megígérem, hogy mindig behozom őket. Na, mondanom sem kell, hogy az ötletem nem nyerte el a tetszését, pedig már méregettem, hogy a ROSSMANN, a PENNY, meg a DIEGO papírjából négy - négy kéne, a DEICHMANN, az európai cipőóriás papírjából, meg pont nyolc. Bár ez utóbbit nem találtam elég ízlésesnek, mert arra gondoltam, hogy a csizma mégse legyen az asztalon. Volt még egy papír, a Korall üzletlánctól, de arról lemondtam, mert csak 16 takarta volna be az asztalt, az meg nem jó, mert beléjük akad a kenyereskosár. A maradék kettő, amelyikből az egyik valami elektromos raklettet ajánlott nekem (az eredeti svájci nemzeti étel elkészítéséhez), a másik meg, amelyik úgy kezdődött, hogy (figyelem, marha jó!): „Kecskemétre kéne menni, szaloncukrot kéne venni...", mondom, a maradék kettő, meg egyáltalán nem jöhetett szóba, mert olyan kicsik voltak, hogy 48 darab takarta volna be az asztalt, de akkor össze kellett volna ragasztani őket, meg összevárni, hogy meglegyen pont 48, így aztán nem láttam értelmét összeszedni őket.

A diegós, nem tudom miért pont az, csurom egy víz volt. Még csöpögött is belőle. Ráraktam a radiátorra. Pontosabban a fölötte lévő farácsra. Az persze vizes lett. Azt mondja az asszony, hogy ez nem volt okos dolog, mármint azt a vizes, maszatos szőnyeg és függönyreklámot oda rakni, mert ha beszökik az óriás-anyamacska, akkor arra a rácsra szokott feküdni, most meg vizes. Na, most legalább megtudtam, hogy amikor nem vagyok otthon, akkor csak úgy véletlenül beszökdösnek a macskák a házba. Pont akkor.

Ezt legalább már tudom. De hogy a svájci ételt, vagy a készüléket nevezik-e raklettnek, és mért pont annak, azt továbbra sem tudom.

Címkék: reklám, papír, kuka