2006. december 21.
2006. december 21.

December 21-edike az év legrövidebb -legsötétebb - napja. 1879-ben ezen a napon született Ioszeb Dzsugasvili. Grúzról oroszra történő szabadfordításban: Joszif Viszarionovics Sztálin

Tegnapelőtt Viskre (Ukrajna, Huszti járás) indult egy paksi kisbusz, hogy elvigye testvérvárosunkba a Magyarok Világszövetsége Paksi Csoportja által gyűjtött használt ruhát, gyermekjátékot, valamint a város ajándékait. Jó sok, vagy ötven zsák ruha jött össze. A gyűjtést L. Németh Erzsébet óvónő, az MVSZ alelnöke szervezte. A város könyveket, édességet és egyéb ajándékot küldött.

November közepén Visken jártunk. Láttam, hogy minden jól jön itt, emiatt nagyon örültem Zsike akciójának.

Mint említettem, elindult a paksi kisbusz Viskre. Telis - tele ruhával, játékkal, cukorral, meg egyébbel. Ment, amíg mehetett. Ment árkon, bokron át, egészen a magyar - ukrán határig. Ott aztán az éber magyar határőrök lefülelték. De le ám! Hiába a vámáru nyilatkozat. Hiába a magyar és orosz nyelvű polgármesteri ajándékozási nyilatkozat. Hiába minden kérő szó! A határ bátor magyar őre rájött a turpisságra, rájött a cselre! Most tényleg a történelem ütőerén tartotta az ujját! Nem volt ott a papíron, hogy "használt ruha", csak egyszerűen az, hogy "ruhanemű"! A sofőr mondta, hogy ajándék, meg hogy itt a karácsony, aztán hogy nem akarna most ezért visszajönni Paksra, meg mindent, amit ilyenkor mondani szoktunk. De nem. Nem és nem! A határ bátor, európai öntudattal megáldott őre bőszen védte az európai terméket az ukrán (magyar) mohóságtól.

Telefon Paksra, telefon Viskre. A paksi hivatalban használatba vonták a Word-öket, meg a faxgépeket, Viskről meg felmentő sereg indult a határra Zsigulival. Hadiállapotra emlékeztető helyzet alakult ki. A telefonszolgáltatók és a benzinkutasok elégedetten dőltek hátra, mondván, a "mi gyerekeink ott a zord határon derekasan helyt állnak". A határ öntudatos őre a rend és az igazság védelmében csak-csak kötötte az ebet a karóhoz. Öt órán keresztül folyt a gazdasági - ideológiai fellazítás elleni hősies küzdelem. Aztán egy viski menyecske, aki a Zsiguli egyik utasa volt, megtalálta a rokonát az egyik határ menti, jelenleg ukrán faluban, aztán elmentek a határra. A rokon történetesen ukrán határőr volt (egyébként éppen emiatt fordultak hozzá), csak most éppen nem védte azt. A határra érve mondta ékes magyar nyelven az ékes magyar nyelven a sofőrrel még mindig vitatkozó másik magyarnak, hogy úgy hülye, ahogy van. Erre csodák csodája elengedte az ideológiai csapdában vergődő túszt. A magyar kisbusz tovább indulhatott. A raktérben ruhák, játékok, édesség, meg minden, aminek örülnek majd a magyar, meg az ukrán gyerekek.

Ez idő alatt (mert egy időben több dolog is történhet) halkan, csendben, pisszenés nélkül, szorgos kezek rakodtak egy magyar hűtőházban. Sok, nagyon sok régi, használt húst, kávét, meg tejet raktak ki azok a szorgalmas magyar kezek...Ez idő alatt (mert egy időben több dolog is történhet) halkan járó motoros targoncák a halkan fújdogáló hajnali szélben csendesen, rutinosan szép egyformára tömörített, Németországból származó, szemét-bálákat raktak ki halkan járó óriáskamionokból több alföldi tanyán. Szépen, sorba, katonás rendbe rakták azokat a bálákat. Ezeket minden bizonnyal, (mert a magyar határőr, az öntudatos ám!) előzőleg a jelenleg „schengeni" magyar - osztrák határon uniós precizitással elvámolták mind egy szálig. De mivel minden papíron, a fagyasztott húshoz, a lejárt szavidejű kávéhoz, meg a tejhez hasonlóan egytől-egyig ott díszelgett, hogy használt, ezért aztán vihették, hozhatták Isten legnagyobb dicsőségére azokat szabadon, ahogyan azt egy szabad országban illik.

Épp a kétezredik bálát rakták le, amikor az ukrán-magyar határon egyezség született. A magyar határőrizet legnagyobb dicsőségére.