2006. december 20.
2006. december 20.

Négyen álltunk az asztal körül. Ők ketten, az anyakönyvvezető, meg én. Hát mit mondjak, még akkor is nehezen szólaltam meg, amikor már leültünk és aláírtuk az okmányokat. Nehezen szólaltam meg és nehezen is folytattam, hiszen újra elhomályosult mindkettőjük tekintete, amikor magyar állampolgárként köszöntöttem őket.

Délelőtt kilenc volt, amikor megszólalt a Himnusz. Az asszony lassan sírni kezdett. Könnyei csillogva folytak alá. A kezefejével törölgette az arcát, mint a macska, amikor mosdik, ujjaival a szemüvege alá nyúlva.

A férje, aki mellette állt, egyre nehezebben és szaggatottabban vette a levegőt. Befelé nyelte a könnyeit.

Négyen álltunk az asztal körül. Ők ketten, az anyakönyvvezető, meg én. Hát mit mondjak, még akkor is nehezen szólaltam meg, amikor már leültünk és aláírtuk az okmányokat.

Nehezen szólaltam meg és nehezen is folytattam, hiszen újra elhomályosult mindkettőjük tekintete, amikor magyar állampolgárként köszöntöttem őket.

Elmondtam nekik, hogy engem is megérint, amikor olyan emberek tesznek állampolgári esküt, akiknek a szülei és a nagyszülei nevét is magyarul írták be annak idején az anyakönyvekbe. Elmondtam, hogy a mai nemzedék talán meg sem érti, hogy milyen lehet az, hogy az ember magyarnak születik, élete javát egy másik ország állampolgáraként éli le, és csak idős korában adatik meg neki, hogy hivatalosan is magyarnak mondhassa magát.

Elmondtam nekik azt is, hogy ne vegyék ajándéknak, amit ma kaptak rajtam keresztül a Köztársasági Elnöktől. Ne vegyék ajándéknak a magyar állampolgárságot, hiszen az mindig is járt nekik. Ma azt kapták meg, ami az övék volt, amire jussuk volt, csak várni kellett rá. Várni, több mint hatvanegy évet.

A férfi három, a nő kétéves volt, amikor a II. bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszacsatolt területek ismét, - most azonban végérvényesnek tűnően - Romániához kerültek. A férfi Kolozsváron, a nő a város közelében született.

Beszélgetéssé csavartam a köszöntést, az "ünnepi beszédet". Két szép arcú ember ült velem szemben. A férfi 64, a nő 63 éves volt.

Tudja polgármester úr, mi nem jöttünk volna el. Ha 2004-ben sikerül a népszavazás, ha megkaptuk volna a kettős állampolgárságot, akkor mi otthon maradunk, hiszen akkor jöttünk volna, amikor akarunk, hát nem? Aztán, mikor úgy sikerült, ahogy, akkor beadtuk a kérelmet. Tudja, most fordítva járunk haza. Járt már a Házsongárdi temetőben?- kérdezte a nő. Mikor bólintottam, folytatta: Ha látná, milyen szép! Pakson a parkban szedtem a virágmagot, amit az apósom sírján vetettem el és az a gyönyörű sárga virág a legszebb talán az egész temetőben, ami abból nőtt és még most tél elején is nyílik. Mert tudja Paks nagyon gyönyörű. Szép tiszta, meg az a sok szép park! Tudja, mi nagyon szeretünk itt. Meg aztán itt a lányunk. (Aki, - elmondásuk szerint - ünnepekkor ajándékcsomagokat készít a paksi hajléktalanoknak). De a férje is nagyon rendes, teszi hozzá...

Sok mindenről szó esett még. Múltról, gyerekkorról, a Ceausescu - rendszerről, a '89-es forradalomról, az erőműben dolgozó vőről. A fiatalokról, meg az unokákról. Utánuk jöttek ők tulajdonképpen...Tervezik, hogy az unokákat "hazahordják" Kolozsvárra. Mondtam nekik, hogy tanítsák meg nekik a történelmet. A család történetét. Múlt, jelen, jövő kavargott félórába sűrítve ott a díszteremben.

A fejemnek ment a pezsgő, mondta az asszony elmenőben. Azt is monda, hogy nekik ilyen szép személyre szólót, mint én, még soha senki sem mondott.

Most meg itt tűnődöm. Milyen kevés kell a boldogsághoz! Hát, hogy várni kell rá...

2006. szeptember 1.
2006. szeptember 1.

Eredményes, meg küzdelmes tanévet kívánok mindenkinek. Küzdelmeset, mert én nem hiszek abban az iskolában, ahol mindig, mindenki jól érzi magát, hiszen az iskolának az életre kell nevelnie, az meg nem minden pillanatban vidám.

Az elsősök az első sorban ültek valami padfélén. Nem látszottak különösebben megilletődöttnek.

Felhangzott a Himnusz. Mindenki kiegyenesedett. Felálltak. Nem automatikusan álltak fel, mint egy felnőtt, hanem vonakodva, látszott, hogy lassan ér végig bennük, hogy most ezt kell tenniük. Ketten még néhány pillanatig haboztak, de aztán fölegyenesedtek ők is.

Gondoltam - ott a piros-fehér-zöld zászlóval letakart asztal mögött állva -, a mai nap már nem volt haszontalan.

Az igazgatónő papírjába oldalról belesandítva, láttam, hogy nem lesz hosszabb 10 percnél a beszéd. Úgy is volt. Még néhány praktikus közlendő: ki, hova megy a megnyitó után, hogyan lehet menzajegyet venni, meg ilyenek, aztán én következtem.

Rövid beszéd illik, mikor a többség áll, csak néhány gondolatot tolmácsoltam. Olyanokat, hogy eredményes, meg küzdelmes tanévet kívánok mindenkinek. Küzdelmeset, mert én nem hiszek abban az iskolában, ahol mindig, mindenki jól érzi magát, hiszen az iskolának az életre kell nevelnie, az meg nem minden pillanatban vidám.

Mondtam még a diákoknak, hogy dolgozzanak, mert akkor később a munka könnyebb lesz. Tanuljanak, mert akkor jobban eligazodnak az életben, és tiszteljék szüleiket, meg tanítóikat, tanáraikat, mert csak így válhatnak olyan felnőttekké, akik kivívhatják mások tiszteletét.

Aztán jött a Szózat. Ekkor viszont erősen meglepődtem. Az elsősök, akik, mint mondtam, elől ültek, most szó nélkül, szinte egy emberként (gyerekemberként), habozás nélkül felálltak. Aztán fegyelmezetten végighallgatták a Hazáról szóló himnikus éneket.

Megerősödött bennem: így, már biztosan nem volt haszontalan ez a nap. Amen.

Ez a paksi Deák Ferenc Általános Iskola tanévnyitóján esett meg, a fent írt napon.

Utóirat:

Eszembe jutott, hogy néhány éve Nagykanizsán, a húgom fiának a ballagásán a szokásos jámborsággal hallgatom a Himnuszt, amikor is hallom, hogy viháncolnak úgy két sorral mögöttem. Hátranéztem, hátha segíthetek az eligazodásban valakinek. Olyan 18-20 év körüli, még a szülők által öltöztetett gyerekek voltak. Mondom nekik, tagoltan, hogy mások is hallják: "fiúk, nem ismerős valahonnan ez a zörej?". Mit ad Isten?: nem szóltak vissza, hanem abbahagyták a tökéletlenkedést.

Nem hiába... Ezt teszi az iskolai légkör...