Napló 42.
2007. december 1.

Elgondolkodom néha, hogy milyen kevés is kell valójában az embernek. Kell étel és ital, ruha, meg valami hely, ahol lehajthatja a fejét. Kell valami cél, valami feladat. Kell még, hogy fontosak legyünk valakinek. Tehessünk valami jót, aztán meg valami szeretetféle derengjen körülöttünk. Ne kelljen félnünk a mától és a holnaptól.

Zabos kezdtem lenni. Gondoltam, beledobom a szemétbe az összes fűszert, de aztán csak keresgéltem tovább.

Két műanyagdobozban voltak szépen sorba egymás után. Szegfűszeg, gyömbér, zöld kardamom, petrezselyemlevél, bors, szerecsendió, szárított kaporlevél, metélőhagyma, kurkuma, majoránna, oregano, tárkony, fűszerkömény, lestyángyökér, borsikafű, és sáfrányos szeklice. Mindezek egész, morzsolt, őrölt és esetenként metélt változatban. Némelyikre az volt még írva, hogy Horváth Rozi, némelyikre meg az, hogy Kotányi. Utolsóként ráleltem arra is, amit kerestem. Babérlevél, lihegtem elégedetten.

Az asszony házon kívül volt, gondoltam összecsapok egy tojáslevest. Néhány perc alatt megvoltam a rántással. Fölengedtem, dobtam bele egy kis sót, meg őrölt paprikát. Babérlevél kell még bele, forralom pár percet, aztán csurgatom bele a fölvert tojást.

Csak hát a huszonnyolc tasak közül a huszonnyolcadik volt a babérlevél. Amíg kerestem - amikor is zabos lettem -, arra gondoltam, hogy már többször mondtam az asszonynak, hogy só, bors, paprika, hagyma, kömény, meg babérlevél bőven elég egy normális magyar konyhába. Azt is mondtam már neki, hogy a többit kidobom, ha nem rakja külön helyre, hogy ne is lássam őket. Azokra kétévente egyszer van szükség. Néhányra akkor sem.

Amikor meglett a babérlevél, beledobtam egy nagyobb, meg egy kisebb darabot a leves-kezdeménybe, aztán erősen elhatároztam, hogy még egyszer befenyítem az asszonyt a kidobálás kilátásba helyezésével. Amikor megjött, mondtam neki ezt is, azt is. Fölemlegettem a sok fölösleges kacatot, meg hogy nem lesz ez így jó, mert nem akarok egy babérlevelet fél óráig keresgetni. (Múltkor egyébként a borssal ugyanígy történt. Mással persze nem történhet így, mert más fűszert nem nagyon használok.)

Erre elkezdte a szemeit forgatni, és azt mondta, hogy ha nők nem lennének, akkor mi férfiak még mindig barlangban laknánk. Ebben persze lehet valami, de viszont szemlélődhetnénk kedvünkre, és nem zavarna bennünket senki teljesen fölösleges dolgokkal, és nem költené el a pénzt senki teljesen fölösleges dolgokra. Nem volt nagyon boldog ettől az eszmefuttatástól. Azt bizonygatta, hogy mindenre szükség van, az én hiányosságom, hogy nem tudom, hogy mi mire való. Mondtam neki, hogy otthon nálunk nem voltak ilyen büdös szarok, mégis fölnőttünk. Na erre még inkább forgatta a szemeit. Láttam, hogy reménytelen a dolog, így aztán morogtam még egy kicsit a forma kedvéért, aztán abbahagytam a fenyítést.

A fűszer csak az egyik neuralgikus pont a lakásban. A másik a csomagolóanyag. Nem, nem és nem dobálja ki a dobozokat, a papírokat, meg az üvegeket, mert vagy szépek, vagy még jók lesznek valamire. Na ezt úgy szoktam kezelni, hogy egyszerűen kilopom a házból ezeket és belehajigálom őket a szelektívhulladék-gyűjtő edényekbe. Néha lebukok, néha megúszom. Ezt az alattomoskodást egyébként viszonylag jól tűri. Tudja ő is, hogy nekem van igazam. (Az igazságkeresés amúgy teljesen értelmetlen férfierény) Ezt a lopkodást egyébként feltűnően jól tolerálja. Lehet, hogy csak nem akarja elrontani a játékomat.

Elgondolkodom néha, hogy milyen kevés is kell valójában az embernek. Kell étel és ital, ruha, meg valami hely, ahol lehajthatja a fejét. Kell valami cél, valami feladat. Kell még, hogy fontosak legyünk valakinek. Tehessünk valami jót, aztán meg valami szeretetféle derengjen körülöttünk. Ne kelljen félnünk a mától és a holnaptól.

Az összes dolog, ami ezeken kívül van, az mind felesleges. Vagy nélkülözhető. És mégis ezek után loholunk reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, az év minden napján, életünk végéig. Pénz, hatalom, befolyás, állás, siker, eredmény. A "nagyság" mutatói. Hatalmukba kerítenek, és a hatalmukban tartanak bennünket.

Mi emberek, folyton összekeverjük a dolgokat. Most éppen az eszközt és a célt. Valami nemes cél elérése eszközeként ezek a loholmányos dolgok még csak szóba jöhetnének, de célnak?!

Pedig cél lesz mind. Előbb, vagy utóbb, de cél lesz mind. A kocsi, a plazmatévé és az újabbnál újabb mobiltelefon. Aztán: feszültség, kedvetlenség, fáradtság, állandó stressz, neurózis, aztán a szervi bajok. A végeredmény: egy bizonytalan, kapkodó, példának kevés nemzedék. Tehát: ezt abba kell hagyni, ezt abba lehet hagyni. Az elvonási tünetek miatt fokozatosan, de egyébként határozottan.

Minden tartós hatást valami ellenhatás követ. A birodalmak eltűntek, és újak keletkeztek. A különböző elméleteket rendre meghaladták. Az eszméket kipróbálták, aztán sorra elvetették. A divatok egymást követik, bennük legalább valami ismétlődés figyelhető meg. Talán egyszer az ideális embereszmény is visszatér, összeáll újra. Talán igazi emberek is lesznek. Nyugodtak, magabiztosak, méltóságteljesek, természetesek, türelmesek, alázatosak és empátiával bírók. Akik tudnak a másikra figyelni. Akik dolgozni és nem harcolni szeretnek.

Mondhatják: idealizmus. Persze, hogy az. De milyen választásunk van még?

Ha mindez meglesz, tőlem még azok a büdös fűszerek is maradhatnak.

Címkék:

Szóljon hozzá Ön is:

Név
Hozzászólás