2006. augusztus 22.
2006. augusztus 22.

Mondjunk annyit a település polgármesterének, aki mellesleg azt az önkormányzatot képviseli, amely többpárti összetételben vezeti a települést, hogy: Itt vagyunk, ezért, meg azért jöttünk, jó napot kívánunk! Aztán mehet mindenki Isten hírével, elég széles ez a paksi utca, elférünk rajta többen is.

Szili Katalin, az országgyűlés elnöke, az öt közjogi méltóság egyike, településünkön járt tegnap. Párttársa, több más mellett, mondta pár napja, hogy jön, meg azt is, hogy ellátogat az Idősek Otthonába, és a Szakorvos Rendelőintézetbe. OK, mondtam, és vártam. Az öltönyömet nem vittem el a mosodába, mert annyira azért nem bíztam benne, hogy beköszön, de hátha...

A jó múltkor, még a tavaszi választások előtt, itt járt a miniszterelnök. Ő is kampányolni jött. Megspórolhatta volna ugyan az utat, de ha már itt járt, gondoltam, üdvözlöm. Nem azért, mintha túl sok dologban értenénk egyet, nem. Azért, mert Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnökét köszöntenem kell a település nevében, még ha én mást gondolok is múltról, jövendőről, mint ő. De aztán nem kellett. Akkor még azt hittem, hogy biztos nagyon sietett, és nem volt öt perce, hogy abból adjon nekem kettőt, a városról elmondott öt mondatra, meg legföljebb még egyet az üdvözlésre.

Aztán, ahogyan mondtam, tegnap itt volt a Katalin is, aki 2003 őszén nomenklatúráról beszélt az akkori MSZP-vel kapcsolatban. Aztán a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor is volt mersze pártjával ellentétes álláspontot képviselni. Akkor másodszor, megint megakadt rajta a szemem. Mondtam is, ez egy kicsit más.

De most elrontott mindent nálam. Azt hittem, hogy az aszfalt koptatása közben benéz, így aztán mondhatom neki, hogy rendben van, támogatom további párt-humanizáló törekvéseiben. Mi hívők tartsunk össze. De ő sem nézett be.

Most akkor hogyan fogunk Tisztelt Ferenc, és Kedves Katalin közösen gondolkodni a nemzeti minimumról, meg azoknak a sokat emlegetett árkoknak a betemetéséről?

Azt is gondolhatnánk, némi rosszindulattal, hogy azok, akik ide hívták őket, a helyi pártvezetők, a sok dolguk mellett nem figyeltek az illemre, megfeledkeztek a politikai kultúráról. De azt csak nem gondolhatjuk, hogy feszes program, és gondosan előkészített forgatókönyv nélkül utaznak ezek a nagy emberek, és hogy nincs a környezetükben egyetlen protokollos sem, aki ránézve az ajánlott programra, figyelmeztetné őket: (szoc)demokraták vagyunk! Ha pedig azok vagyunk, akkor mi is tiszteljük a választás eredményét, még ha az csak helyi választás volt is. Vagyis: mondjunk annyit a település polgármesterének, aki mellesleg azt az önkormányzatot képviseli, amely többpárti összetételben vezeti a települést, hogy: Itt vagyunk, ezért, meg azért jöttünk, jó napot kívánunk! Aztán mehet mindenki Isten hírével, elég széles ez a paksi utca, elférünk rajta többen is.

Egy baloldali gondolkodású költő, akit József Attilának hívtak, éppen hetven éve, 1936-ban a következőket írta:

"A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés"

Igaz, József Attila nem "modern" baloldali volt.

 

2006. augusztus 20-21.
2006. augusztus 21.

Hazaérve nem könnyen emészthető látvány fogadott a hírcsatornákon: széttördelt sátrak, pavilonok, leszaggatott tetők, összetört autók, három halott, eltűntek…A riporterek már a felelősöket keresték…Nehezen álltak össze a gondolataim: de jó, hogy nem Pakson történt, de jó, hogy nem velünk történt.

Nyugodt tempóban kezdtünk úszni, merőlegesen a partra. A jelentkezési asztalnál több, mint160 főt regisztráltak. A Kiszli Karcsi azt mondta, még mielőtt a kompra szálltunk volna, hogy 20 fokos a víz. Szerintem nem volt annyi. 18 lehetett. A helyében én sem riogattam volna az indulókat. Tempóztunk nyugodtan, a víz is nyugodtnak látszott, bár nem volt tükörsima. Voltak egészen fiatalok is. Egy 8 év körüli kislány úszógumival vágott neki. Persze mellette úszott az apja.

A túlféli strandról indultunk dél körül, mindenki kivárta a jelzőlövést. Volt néhány mentőcsónak, melyek előttünk, mellettünk haladva őrizték a csapatot.

A paksi parthoz közeledve, a sodrás jóval erősebbnek bizonyult, mint máskor, erősen, részben árral szemben kellet úszni, hogy ne Mohácsnál érjünk partot. Hát, nem mondom, hogy unalmasan laza volt a dolog, de kiértünk, mint ahogy ez az írás is igazolja.

Megkaptuk az úszásért járó elismerésünket, lett még egy pólóm. Annyi van már otthon, hogy ha három életem lesz, akkor sem szaggatom el őket. Az asszony télen majd biztosan a macskák alá rakja. (Ha nem veszem észre).

Délután műsorok. A Tűzvirág hozta a formáját, megállapítottuk, hogy a Demjén Rózsi még mindig remekül énekel, viszont az István a király-ból előadottak, hiába a parádés szereposztásra, hagytak némi kívánnivalót maguk után.

Vártuk a tűzijátékot. Helyette először gyors szél érkezett, esővel, viharral fenyegetve a 4-5 ezer jelenlévőt, de aztán elgyengülve fogadta a fellőtt rakétákat, melyek kötelességszerűen sorra világították be az eget. Hazaérve nem könnyen emészthető látvány fogadott a hírcsatornákon: széttördelt sátrak, pavilonok, leszaggatott tetők, összetört autók, három halott, eltűntek...A riporterek már a felelősöket keresték...Nehezen álltak össze a gondolataim: de jó, hogy nem Pakson történt, de jó, hogy nem velünk történt. Jogos-e a sajtó meglepően agresszív kutakodása? Persze, jogos, de még el sem múlt jószerivel a baj...Senki sem tud érdemben nyilatkozni: majd kivizsgáljuk, vizsgáló bizottságot alapítunk (innen lehet általában holtbiztosan tudni már az elején, hogy az égvilágon semmi sem fog történni). Bár vannak kivételek is. Például Postabank esetében, ebben a korai szakaszban egyébként még nem látszott, hogy ország-világ csúfjára, meg a demokrácia dicsőségére mi készül... Akkor még jámborak voltunk: azt hittük, hogy a lopás, meg a síbolás büntetendő ebben az országban. De aztán rá kellet jönnünk, hogy a mennyiségi változások mégiscsak átcsapnak minőségi változásokba, vagyis ugyanazt a cselekményt kicsiben lopásnak, nagyban ügyeskedésnek, nagyon nagyban pedig nem büntetendő cselekménynek hívják.

De a kérdésre mégiscsak választ kell adni: mit lehetett volna tenni Pesten, a tűzijáték előtt? Nem tudom még pontosan, de azt tudom, hogy Pakson csak olyan nyilvános, nagy tömegeket vonzó rendezvény lesz ez után, ahol a szervezőknek folyamatosan figyelniük, vagy figyeltetniük kell az Országos Meteorológia Szolgálat jelentéseit. Ezt szerződésben fogom rögzítetni, a közterület-foglalási engedélyek kiadásakor, a szükséges intézkedésekkel, döntési pontokkal és jogosítványokkal együtt. Nem azért, hogy legyen felelős, hanem, hogy megtegyünk minden lehetségest a tragédiák elkerüléséért.

Egyébként tanulságul: a Magyar Távirati Iroda 2006. 08. 21-én, 18 óra 20 perckor kiadott hivatalos jelentése:

"A Miniszterelnöki Hivatalban megvolt az a felelős, aki leállíthatta volna a vasárnap esti tűzijátékot - közölte Szilvásy György kancelláriaminiszter sajtótájékoztatón Budapesten. Mint mondta, Bodor Tibor főosztályvezető, főnöke Tóth Miklós szakállamtitkár, az ő főnöke Gál J. Zoltán államtitkár állíthatta volna le a tűzijátékot. Hozzátette: megfelelő információk birtokában saját maga is jogosult lett volna ezt megtenni. A kancelláriaminiszter közölte: a tűzijáték leállítására Demszky Gábor főpolgármesternek, mint a fővárosi védelmi bizottság elnökének is lett volna lehetősége."

Aztán, hogy a fentiek mit jelentenek, mi következik belőlük, meg hogy a legközelebbi alkalommal a műsor leállítható lesz-e, azt nem lehet tudni. Egy óra múlva, 19 óra 27 perckor viszont jelentette az MTI, hogy megtalálták a Dunában a vihar negyedik áldozatát.

2006. augusztus 19. Szombat
2006. augusztus 19.

Néhány éve kezdődött, az idén is folytatódott, az elkeseredett, "nem érdekel mi lesz jövőre” szemlélet terjedése, a rombolás mindennapivá válása.

Kézzel húzott rozoga kiskocsi, kék Lada utánfutóval, biciklire akasztott vödör, de akad jobb felszerelés is. Eljött a bodzaszedés ideje. Jellemző helyszínek: Utak melléke, erdőszélek, műveletlen senki-földje.

Néhány éve kezdődött, az idén is folytatódott, az elkeseredett, "nem érdekel mi lesz jövőre" szemlélet terjedése, a rombolás mindennapivá válása. Kivágják, jobb esetben letörik a bodzafát, és úgy szedik le róla a termését, az ételszínezéknek használt bogyót.

Tudom, kell, nagyon kell a pénz. Azt is tudom, hogy a bodza többnyire vadon terem, szabadon terjed, legtöbbször kéretlenül, nyűgnek, bajnak, írtani-való cserjének, fának. Mégis elszomorít, elgondolkodtat, hogy beledöntik az árokba, letörik az útra. Pedig jövőre is kell majd a pénz, de akkorra nem nő újra, nem terebélyesedik termést hozó ággá.

Az orosz katonákról mesélték: kivágták a cseresznyefát, föl a teherautóra, majd ültet a gazdája másikat. Hihetetlenkedve hallgattam, felmentést keresve számukra az akkori helyzet miatt. Most sem a fatördelőkre, fa-kivágókra haragszom.

A reformok, meg a különféle "csomagok" tonnaszámra készülnek. A programalkotó "műhelyek" százmilliókért vannak csúcsra járatva. Pedig most éppen néhány létra kéne.

Címkék: bodza, reform, csomag
2006. augusztus 18. péntek
2006. augusztus 18.

Egy hónapja lehetett. Bedobták az egyik nagy pártszövetség irányt mutató kampányújságját a postaládámba. Gondoltam azt szeretnék, hát elolvastam.

Eddig abban a téves hitben voltam, hogy a közmondások, a népi bölcsességek valami letisztult, kiérlelt mondanivalót hordoznak. Ma rá kellett jönnöm, hogy nem mindig van így.

Úgy szól az egyik mondás, hogy "bajnak, sz....-nak nincs gazdája". Hát nem így van, ugyanis van. Pakson például én. Miért?

Egy hónapja lehetett. Bedobták az egyik nagy pártszövetség irányt mutató kampányújságját a postaládámba. Gondoltam azt szeretnék, hát elolvastam. Kiderült belőle, hogy az élet 2004 nyarán kezdődött Pakson, amikor egy szerződést kötöttünk a hátra lévő feladatokról és bizonyos technikai kérdésekről. Az írás szerint addig semmi sem történt, talán még a Nap sem kelt föl reggelente. A rendelőintézet magától kinőtt a földből. Jó, mondtam, nem szólok, a veszekedés úgyis mindig akkor kezdődik, amikor a másik visszaüt. Nem is rázott meg, hiszen pontosan számítani lehetett rá, viszont egy apró kellemetlenséget okozott nekem, ugyanis az asszony is bőszen olvasta, és közben egyre jobban fehéredett. Láttam rajta, hogy mit forgat a fejében, ezért megelőző csapásra szántam el magam: mondtam neki, hogy nem igaz, amit olvas. Hitte is, meg nem is, de egy időre - vélhetően a mai napig -, nyugton volt. Muszáj volt kijelentő módra vennem a figurát, mert láttam, azt fontolgatja, hogy szembesít a négy éven keresztül meggondolatlanul tett kijelentéseimmel, miszerint 8-kor, meg 10-kor, aztán szombaton, meg vasárnap is olyanokat szoktam mondani, hogy dolgozni voltam. Na, most kelepcébe kerültem az írás megjelentével. De amint mondtam, kivágtam magam.

Aztán ma megyek haza, délután négykor, néhány perccel ezelőtt. Éppen csak gépet ragadtam az óta. A szél a garázskapu előtt hurcibált valami papírt. Nézem, levél, az egyik paksi szervezet levele. A megszólításból láttam: ezt is nekem írták. Na ebben a levélben majdnem ugyanaz volt, mint az egy hónappal ezelőttiben. Gyorsan eldugtam. Már tíz perce rettegve várom az asszonyt. Remélem, az irodájába nem dobták be, mert akkor nekem harangoztak, mert akkor kiderült, hogy minden csak porhintés volt volt. Ha megint előjövök azzal, hogy nem igaz, talán még a torkomon is lenyomja azt a levelet.

Az asszony közben megjött, hallom a kocsit. Óvatosan lesem a függönyön át, ahogy araszol a ház felé, Csizmás (ez egy egyéves macska, szürke-tarka, de mind a négy lába fehér, mintha csizmája volna) hentereg a betonon, tudomást sem vesz a kocsiról. Erzsébet kiszáll, felkapja, fellódítja a támfalra. A mozdulatából látom, még nem olvasta a hírlevelet.

Címkék: Paks
2006. augusztus 15. kedd
2006. augusztus 15.

Vajon miért kell néhány tucat embert azért abajgatni minden évben, hogy kaszálja már le a gazt a birtokán, meg a háza körül?

A mobil kijelezte a számot, láttam, hogy a feleségem hív. Gondoltam, még mindig jobb, mintha a Haza hína Afganisztánba. Úgy öt óra lehetett délután. Anélkül, hogy bármit mondott volna, tudtam, hogy mennem kell. Elhadartam, hogy rakja össze a ruhámat, igyekszem. Hat órakor indultunk. A fűnyírót, meg a benzint nem kellett vinni, mert már kint volt a présházban. Útközben vettem öt kiflit, hogy legyen mit rágni menet közben.

Mire kiértünk a szőlőbe, a nap már majdnem a domb peremére ért, laposan sütött a szemembe. Jó, akkor versenyezzünk, melyikünk végzi el előbb a napi penzumot. Nem felelt semmit, csak sütött sunyin.

A gépet Erzsébet kapta, mint mindig; két év óta ez a rend, övé a Sthil 1200-as, az enyém meg a kenyérhajtású (most éppen kifli-hajtású).

Olyan 30-szor 100 méteres lehet az a terület, egy hónap óta kértem már többször is a környékbeli traktorosokat, hogy tárcsázzák meg. Kínálgattam a pénzt is, hogy kifizetem előre. Ígéretet kaptam, de a gaz, bármikor mentem, mindig nagyobb volt, láthatóan fogalma sem volt arról, hogy milyen veszélyben van. Most már ki sem derül, hogy valóban veszélyben volt-e a sárszentlőrinci traktorosoktól...

Szombaton, még az utcabál előtt voltunk kint, akkor határoztuk el, hogy nem várunk senkire, nekirontunk, aztán kész. Most jött el az ideje.

Hát szó szerint nekirontottunk, félszemmel a nap állását nézve. Erzsébet a terület jobb oldali, hosszabbik része irányába indult el, (az alacsonyabb volt, olyan 40-50 cm magas, parlagfű is volt benne bőven). Én alul, balról jobbra haladva kezdtem vágni. Erzsébet versenyformában volt, (nemhiába a kétéves gyakorlat), de mivel neki jóval nagyobb fogás távolsága volt, én már négyszer is keresztbe vágtam, mire visszaért. Egy órája vághattuk már, mikor elérkezettnek láttam az időt legurítani egy fröccsöt. Mire visszamentünk a tett színhelyére, az eső szemerkélt, és szivárvány is látszott Paks felöl. Aztán negyed körön dupla lett, s az eső elálltával szétoszlott, mint a köd.

Újabb óra, újabb fröccs. Kaszám egyre nehezebben vágta a parlagfű, tüske, fenyércirok, csattanó maszlag, disznóparéj - keveréket. Közben sötétedni kezdett, ez csak még elszántabbá tett bennünket.

Vártam a Holdat - néhány napja még telihold volt -, hogy majd világít egy kicsit, de csak nem akart jönni. Így aztán inkább csak úgy vakmerően haladtuk előre.

Arra gondoltam kaszabolás közben, hogy vajon az ellenőrök, akik a múlt évben is jártak, és tíz ezer Ft-ra megbüntették a szomszédomat, vajon voltak-e már kint a héten. Van még ugyan legalább két hét a parlagfű virágzásáig, meg ugye a parlagfű csak a hetedik az európai flóra agresszivitási sorában, (a fűfélék jóval inkább okai az allergiának, a füvet meg már ötször levágta a feleségem az idén), meg mondhatnám azt is, hogy a lőrinci traktorosok nem megbízhatók, meg hogy amúgy, ezt a darabot leszámítva olyan a területünk (szőlő, gyümölcsös, önként vágott közterület), ami kielégíti az első osztályú park kritériumait is, de mindez a büntetésre éhes ellenőröket aligha hatná meg. A szégyenről nem is beszélve.

Arra is gondoltam a csapkodás vége fele, hogy ha mi ketten ezt a kb. 3000 m2 területet szűk három óra alatt levágjuk, akkor napi hat órában a közmunkásoknak vajon hány négyzetmétert kéne levágniuk?

Tudom, össze kéne szorozni néhány számot, csak nem merem. Nem, mert az eredmény kapcsán megint egy csomó kérdés merülne fel. Többek között az, hogy vajon jó lenne-e az, hogy a főutcán én nyírnám a füvet (és fordítva)... A hivatalnak lehet, hogy jó lenne...Aztán meg, csak gondoljunk bele: ha jobban dolgoznának a fűnyírósok, akkor nagyobb lenne a munkanélküliség. És így tovább.

Hofira is gondoltam, meg a lámpásra. De leginkább arra, hogy vajon miért kell néhány tucat embert azért abajgatni minden évben, hogy kaszálja már le a gazt a birtokán, meg a háza körül? Jelentem: aznap kiváló étvágyam volt este (persze máskor is van), jól aludtam akkor éjjel (ezt mindig nem mondhatom el), megelégedettség volt bennem (ez sem tör rá az emberre minden nap, az én szakmámban), hiszen Magyarország egy részét „műveltem", tehát a Haza dolgában is tettem valamit, és még Afganisztánba sem kellett mennem. És, ami talán a legfontosabb: három órán keresztül nem hallottam híreket. Nem hallottam arról, hogy egyrészt szárnyal, másrészt hanyatlik a gazdaság. Nem hallottam arról, hogy ki mit ígér, és ki mit nem teljesít, nem hallottam arról, hogy „lassul a növekedés gyorsulása". Nem hallottam Castróról, meg Saronról. Nem hallottam arról sem, hogy vajon a mai számítógép-vezérelt eszközökkel hogyan lehet telibe találni tévedésből egy dél-libanoni menekültekkel teli házat?

Aztán persze elfogyott a gaz, elindultunk haza, bekapcsoltam a rádiót, és minden visszakerült a „rendes" kerékvágásba: tiltakoznak a szakszervezetek az „új" egyensúlyi csomag ellen, tandíj, fizetős egészségügy, Sziget-fesztivál.

Aztán, hogy a Hold miért nem jött föl, az másnap kiderült. 22 óra 55 percet mutatott a műszerfal órája, a főutcán haladtam hazafelé. A könyvtárnál jártam, mikor megláttam. Az Erzsébet szálló fölött egy méterre lógott, olyan egy méteres forma volt, de már félig elfogyva. Hát persze ilyenkor már otthon is voltam kedden, ez meg csak most tolakszik... Tehát később kel ilyenkor. A dolga felöl teheti. Nem sok kaszáláshoz kell asszisztálnia. A viharlámpát viszont holnap megnézem valahol.