2006. november 26.
2006. november 26.

A sültgesztenye különleges gasztronómiai élmény. Ahogyan már említettem, még nem egészen letisztult, kissé gázos újborral a legjobb. Bevagdossuk mindkét oldalát, aztán régi sparhelten, de mivel ilyen nincs már, vas-palacsintasütőn (ilyen is ritka már) forgatás, rázogatás mellett megsütjük.

Amikor a 10-ediket is felbontottam, akkor azt mondtam az asszonynak, hogy az a gyanúm, hogy ma este nem eszünk ebből.

A sógorom adta Nagykanizsán azt az egy kiló körüli gyönyörű, nagy szemű gesztenyét, - amikor mindenszentekkor hazalátogattunk -, aminek a megfőzését eddig halogattuk. Az igazság az, hogy nem voltam kint mostanában a présházban, nem hoztam haza újbort, ez a csemege pedig újborral az igazi. Ez volt a halogatás oka.

A sültgesztenye különleges gasztronómiai élmény. Ahogyan már említettem, még nem egészen letisztult, kissé gázos újborral a legjobb. Bevagdossuk mindkét oldalát, aztán régi sparhelten, de mivel ilyen nincs már, vas-palacsintasütőn (ilyen is ritka már) forgatás, rázogatás mellett megsütjük. Ennél egyszerűbb, ha simán megfőzzük; akkor is nagyon finom, csak nem annyira.

A megfőzött gesztenyének levágom a végét, aztán négy-öt csíkba lefejtem a héját. Ezután a barna hártyát is lehúzom róla és ott a finom, omlós, fehér, igazán kellemes csemege, amihez a nemrég elforrt fehérbort csak a teremtő rendelhette.

Csakhogy most másként történt. Kibontottam az elsőt, barnás-feketés volt az egész. A másodikkal is így jártam, meg a harmadikkal is. Közben lestem az asszonyt, gondoltam, ha neki a jók jutottak és nem ad belőle, akkor örök harag...De nem, ő is csak hajigálta a héjaknak előre kikészített tálba azokat a megszégyenített darabokat. Mert azok voltak a javából. A teremtés csúfjai, szégyellni valói. Morogtam egy kicsit, aztán nagy elszánással fölbontottuk mind, most már csak a statisztika kedvéért. Találtunk az 52 db, kívül nagyon szép mag, (mert hát végül is az) közül kettő darabot, amik csak felerészben voltak rosszak. Az egyiknek az asszony, a másiknak meg én ettem meg a fogyasztható részét. Végül is, "a jóból keveset adnak"...

Hát így jártunk. Három éve hasonló a helyzet a naspolyával, de azt a fát, amelyik e tekintetben csúfot űz belőlem, én ültettem. Rendes, csemetekertből való fa. Egész évben gyönyörködöm benne. Szépen virágzik. Sok, nagy szemű termést nevel. Ősszel leszedem, megvárom, míg megpuhul, ahogyan kell. De rendre hibázok: meg akarom enni. Aztán milyen? Kemény, ehetetlen, dohos, pudvás. Kívül szép, de haszontalan.

Aztán a barack. Az őszibarack. Jön a nyár, jön a tafrinás levélfodrosodás. Le sem írom a jelenséget...Aztán a meggy. A nyár egyik ajándéka. A bónusz moníliával. A gyengébbek kedvéért azt sem részletezem. Nem szólok a dió gnomóniás megbetegedéséről sem. Jó, mondhatja valaki, mit görcsölök, nem mondta senki, hogy én ezeket, a gazokat ültessem, gondozzam, ápoljam. Igaz. Csak hogy én szerettem volna gyümölcsöt enni. Frisset, olyat, amit én termelek, ami bio... (Valami ökör azt írta egy ma bedobott szórólapra, hogy: Biotej!!! Na, mondom: Biotej! Király! De milyennek kéne lennie vajon? Mondjuk mennyivel jobban mutatna ez: Szintetikus tej! Nem vagy még elég hülye? Akkor csak idd azt a szar biotejet...)

Hogyan is van ez? Megpróbálom elmondani, a magam módján.

1. Volt kezdetben az evolúciós folyamatok során kialakult biodiverzivitás, a gyönyörű sokszínűség. Olyan faji és genetikai sokféleség jött létre, amelyből egyszerű eszközökkel (fajtaszelekció, keresztezés, stb.) termesztésbe vonható növényfajtákat választottak, fejlesztettek. Ezeket aztán viszonylag egyszerű módon, minimális kémiai beavatkozás mellett lehetett úgy megtermelni, hogy az élelem egészséges és ízletes volt. Igaz, többet kellett dolgozni érte mint ma. (De mit is mondott Voltaire a Candide-ban 1759-ben? A következőt adja az egyik szereplő, - a "török" - szájába: "a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget". Hát ennek a Voltairnek már ezért az egy mondatért érdemes volt megszületnie...) Na, de vissza a gazokhoz!

2. Egyszer aztán azt gondolta az emberiség, hogy miért kell ennyit dolgozni, amikor is gondolkodással többre megyünk...

3. Gépesített, szervezett, kemizált, aztán egyszer átlépett egy küszöböt.

4. Kiszabadult a szellem a palackból. Nem amiatt, hogy hozzá merészkedett nyúlni a génhez. Nem. Nem a biotechnológia miatt. Nem.

5. Amiatt, mert nem volt elég türelmes. Nem gondolta végig, nem végezte el az összes próbát. Termesztésbe vonta a szép, nagy, mutatós terméseket hozó fajtákat. Megtetszettek neki. (Na most mit kell ezen magyarázni, amikor a házasságok közel fele végződik válással?) Megtetszett neki, mint gyereknek a játék. Aztán menet közben kiderült a hiba, a gyengeség. Hát mit lehetett tenni? Menteni a menthetőt. Javítani a helyzeten: Ha gyenge, majd felerősítjük. Ha érzékeny a gombára? Majd gombaölőt kap. Ha szeretik a rovarok? Majd rovarölőt kap. Rákaptak a csigák? Hát akkor csagadöglesztőt is kap. Ha nem bírja a szára? Hát majd...

6. Új iparágak ontották a kémiai anyagokat. Egyre finomabb és finomabb gépek adagolták a "szert". A verseny fokozódott. "A helyzet fokozódott."

7. Aztán hiába mosod a csap alatt. Benne van. Meg kell enned. Nem dögölhetsz éhen, dolgod van.

8. Edd meg, majd meggyógyítanak. Legalább lesz munkája a gyógyszerügynököknek, termelhet a gyógyszergyár. Messze sem kell menned érte, már a benzinkútnál is megkapod...

9. Nem vagy elég ellenálló? Majd kapsz antibiotikumot. Allergiád lesz? Nem baj, majd kapsz gyógyszert arra is!

10. Nem használ? Sebaj! A temetkezési vállalkozók adója is adó. Nem vész kárba semmi, mint a kínai konyhán...

Ahogy mondtam, nem lett gesztenyeevés. Meg újborivás sem lett. Ahogy nézem a naspolyákat azok is a kukában kötnek ki. Nem baj, a szemételhordóknak is kell munka...

2006. november 20.
2006. november 20.

Aztán, amikor valamelyik álom teljesült, néhány nap, hét, hónap alatt beleszoktunk a "jóba". Új álmaink lettek. Olyanok, mint a szabadság, meg hogy menjenek haza az oroszok. Az ember már csak ilyen. Egyre mohóbb.

Este fél hét van. Most vettem fel kb. a 30-adik hívást.

Nem tudom eldönteni, hogy áldás-e, vagy átok-e ez a mobil.

Nagy durranás volt néhány éve. Különösen nálunk, ahol harminc éve még évekig kellett várni egy autóra, vagy egy telefonvonalra. Akkor azt hittük, hogy ha valamelyik meglesz, megváltozik az életünk. Mehetünk, ahova akarunk, "szabadon" beszélhetünk, akivel akarunk. Sokaknak elérhetetlen álmok voltak ezek. Mint ma a tiszta beszéd.
Aztán, amikor valamelyik álom teljesült, néhány nap, hét, hónap alatt beleszoktunk a "jóba". Új álmaink lettek. Olyanok, mint a szabadság, meg hogy menjenek haza az oroszok. Az ember már csak ilyen. Egyre mohóbb.

Jött a mobil. Jött, megszoktuk, észrevétlenül az életünk részévé vált. El sem tudjuk képzelni, hogy holnap, vagy holnapután nem lesz. Miért nem? Mitől is félünk? Attól, hogy nem hívhatjuk fel a barátunkat, hogy jó lesz-e neki a névnap időpontja? Attól félünk, hogy nem szavazhatunk valamelyik ostoba tv-csatornán arról, hogy jó lesz-e EU biztosnak Kovács László? Vagy éppen attól, hogy nem esemesezhet az asszony, hogy vegyünk citromot?

Én már nem is emlékszem, hogy hogyan is jöttünk össze egy jó névnapra abban a mobil nélküli világban! Pedig összejöttünk valahogyan, összejöttünk legalább annyian, mint ma, és legalább olyan jól éreztük magunkat, mint ma. Pontosabban jobban.
Kovács László köszöni szépen, a magyar EU képviselők legmagasabb fizetését attól függetlenül is megkapja, hogy mit gondolt státusáról annak idején a nagyérdemű.
Citromot meg vegyen az asszony, nekem jó a citrompótló is.

Most majd azt mondják, hogy haladásellenes vagyok. De elgondolkodtunk-e azon, hogy mi az a haladás? Az emberiség annak idején majdnem az összes idejét - a fajfenntartáson, meg az egymás öldöklésén kívül - élelmének megszerzésével töltötte. Ma ezt (mármint az élelmiszer előállítását) a "technika" korában elvégzi a lakosság egy-két százaléka napi néhány órában mindnyájunk számára. Kivéve az afrikai éhezőket, de igaz, azok nem is érdemlik meg, mert sincs mobiljuk... Mást sem hallunk, csak azt, hogy a termelékenység így, meg a termelékenység úgy. Hogy egy gyártószalagról percenként gördül le egy kész autó, ráadásul alig kell hozzá ember. Istenem - gondolhattuk volna annak idején -, mennyi időnk lesz majd abban a termelékeny korban, amiben most végül is élünk...

De tényleg! Hol az idő? Hol van a munka termelékenységének növekedése miatt "nyert", megtakarított, megspórolt, kigazdálkodott idő? Hol van az időnk, amit ki nem mondva ígértek nekünk, amikor közmegegyezéssel belegyalogoltunk a modern korba, majd a technika, aztán a biológia korába! Hol van?

Megmondom. Mobiltelefont gyártanak a megspórolt időben. Csomagolóanyagot gyártanak a megspórolt időben. Műanyag flakont, meg TV-dobozt. Számítógépet gyártanak a megspórolt időben, hogy még termelékenyebb legyen a termelés. Azoknak a harckocsiknak a termelése, amiből aztán büszkén nézik az iraki homokot az amik.

Az ember már csak ilyen.

Egyébként nem is erről akartam írni. Arról akartam írni, hogy elegem van abból, hogy felhívnak, meg sem kérdezik, hogy van-e időm, van-e néhány percem; mondják, csak mondják, az idő meg csak megy, peregnek a percek, közben pályáján egykedvűen halad a Nap. Szó esik a névnapról, a politikusokról, aztán a citromra is sor kerül. Én meg csak hallgatok, és közben a nyolcadik parancsolatra gondolok. (Ne lopj!)

De hát kinek van arra ideje, hogy annak az avítt Mózesnek a kőtábláit olvassa...Ebben a korszerű, modern világban...

Címkék: szabadság, mobil
2006. november 13.
2006. november 13.

Attól féltem, hogy azt gondolják, idejövünk, megesszük a jó szívvel kínált ételüket, megisszuk az italukat, belefekszünk a vetett ágyukba, megveregetjük a hátukat, elmerengünk a dicső múlton, aztán meg otthon benyomunk nekik egy bazi nagy x-et a NEM mellé, 2004. december 5-én.

42-en voltak a színpadon. Kicsik, 7-8 évesek az első sorban, aztán hátrább egyre nagyobbak, a negyedik sorban olyan fölsős félék. Népdalokat énekeltek. Megilletődöttség nélkül, őszintén, jókedvűen, igazi harsogósan. Még a Hegedűs püspök úr is felkapta a fejét a friss, lendületes, őszinte beszédre. Mert beszéd volt ez a javából. Olyan beszéd, melyet mi már csak ritkán beszélünk. Nyers, vad, élettől duzzadó. Hátsó gondolatok nélküli, hol vidám, hol keserű. Olyan, mint az élet maga.

Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, elégedetten levonultak. Versek jöttek, különféle szólóhangszeres előadások, táncok, meg minden, ami egy vidéki iskola színpadára kerülhet.

Jó volt ott lenni. Jó volt Kárpátalján, Visken lenni. Meghívtak, elmentünk, hiszen 450 éve, a reformáció erdélyi kiteljesedése idején kezdődött meg itt a magyar nyelvű képzés. Ezt jött ünnepelni a testvérvárosba a paksi küldöttség is.

Az iskola, ahol ez történt, jelenleg Kölcsey Ferenc nevét viseli. A névadóra egy fekete márvány emléktábla emlékeztet, meg egy szép, közel három méter magas nyárfa törzsbe vésett Kölcsey portré, melyen a Himnusz első versszaka is olvasható. Ezt éppen egy félórája avattuk fel. Előtte köszöntések, üdvözlések, iskolatörténeti előadások hangzottak el. Méltósággal, mindennek megadva a módját.

Kint már sötétedett, éppen estebédhez készültünk, amikor egy tanítónő hozzám lépett. Megköszönte, amit a szoboravatáson mondtam. Mit mondhatnék, jólesett. Pedig a beszéd előtt féltem egy kicsit. Úgy voltam, mint 2005. március 15-én Kézdivásárhelyen. Ott is beszéltem, de előtte ott is feszengtem. Amiatt, hogy esetleg azt hiszik, hogy én is, hogy mi paksiak is...Attól féltem, hogy azt gondolják, idejövünk, megesszük a jó szívvel kínált ételüket, megisszuk az italukat, belefekszünk a vetett ágyukba, megveregetjük a hátukat, elmerengünk a dicső múlton, aztán meg otthon benyomunk nekik egy bazi nagy x-et a NEM mellé, 2004. december 5-én. Féltem, talán azt hiszik, hogy én is...

Hebegtem, hogy ne haragudjanak ránk, majd talán máskor, majd talán később...Ott állt velem szemben, szorította a kezemet és gyanúsan csillogott a szeme. Nem néztem rá. De amikor megpuszilt, éreztem, hogy nedves az arca, könnyes a szeme. Azt mondta, hogy nagyon hiányzott ez, és nagyon köszöni. És nagyon köszönik még sokan. Nem tudtam, hogy mit is mondjak, hiszen amit mondani kéne, azt úgysem lehet néhány szóval elmondani.

A férfiak persze nem voltak ennyire engedők. Az egyik nem hagyott kétséget a felöl, hogy nem esett nekik különösebben jól a 2004. évi Mikulás-csomag, amibe a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye volt belecsomagolva, de már túltették magukat rajta. Egy idős, szikár, 75 körüli, termetével is tekintélyt parancsoló tanító azt mondta pohárköszöntőjében, hogy nem gondolták volna, hogy megérik azt, hogy a kintieknek kell az anyaországiakat magyarságra tanítani.

Hallgattam, de a leves egy kicsit keserűbb lett. Úgy mondtam volna, hogy majd, hogy majd helyrehozzuk egyszer. De éreztem, hogy a tanító áll előttem. A Tanító, aki igazat mond, aki jót akar nekem, aki, ha kell, büntet, ha teheti dicsér, de mindig igazságos, és mindig megbocsát. Nem szóltam, hiszen kevés és oktalan lett volna ott minden szó.

Megettem az ételt, megittam az italt, este befeküdtem a vetett ágyba. De másnap, Munkács várában nem volt kedvem elmerengeni a dicső múlton.

2006. november 5.
2006. november 5.

De hogy a svájci ételt, vagy a készüléket nevezik-e raklettnek, és mért pont annak, azt továbbra sem tudom.

Nyolc fajta reklám szórólapot találtam a postaládában. Pontosabban a láda mellett van egy műanyagcső is, abba volt beledugva mind.

Gondoltam, most az egyszer beviszem őket.

Az asszonnyal úgyis mindig háborúzunk ezek miatt a rossebes papírok miatt. Ő mindig behoz minden szemetet a házba, ezeket is. Az újságok mellett van egy nagy csomó mindig, gondosan azokhoz teszi a napi adagot. Ha megáznak, mert mondjuk, kilógtak a csőből, vagy kifújta őket a csőből a szél, akkor azokat a radiátorra rakja. Aztán, ha megszáradtak (mindig olyan gyűrődöttek lesznek száradás után) szépen kisimítja őket. Ez után ezeket is a többihez teszi. Amikor jó sok összegyűlik, az üvegekkel, meg a műanyag flakonokkal együtt elviszi a gyűjtő edényekbe. Ez valószínű kell a komfortérzetéhez, mert szigorúan ragaszkodik ehhez a rituáléhoz.

Én meg nemes egyszerűséggel a kuka felé szoktam kanyarodni, és ezektől a megfogni is nehezemre eső tárgyaktól gyorsan megszabadulok. Van némi lelkiismeret-furdalásom emiatt, de enyhül is néha, mert az asszony, ha meglátja a papírokat a kukában, akkor kiszedi belőle azokat, aztán indul az ismert folyamat. Simítás, halomba rakás, szelektív gyűjtőbe juttatás. Esetleg közbejön a szárítás. De a szemrehányás nem esetleges, az menetrendszerűen érkezik. Vagy úgy, hogy "mondtam már, hogy nem dobáljuk a papírt a kukába" vagy csak úgy, hogy "nem erről volt szó".

Na most nem dobtam bele őket a kukába. Kilenc lap volt, s amint mondtam, nyolc fajta, mert az egyikből, amelyik úgy kezdődött, hogy BUMM, abból kettő volt. Én mondjuk, tettem volna egy jó nagy felkiáltójelet a BUMM után. Így ni: BUMM!, de hát nem írhatok tele minden papírt pont én. Szétnyitottam az egyiket, és ráraktam az étkező asztalra. Mondom magamban, valószínű, hogy azért adtak kettőt, mert a kettő pont betakarja az asztalt. A másikat is kinyitottam és mellé tettem, még egy kicsit, sikkesen, ahogy illik, le is lógnak az asztal széléről. Mondom az asszonynak, nem kell többet asztalterítőt vasalnia, ha ennek az EURONICS nevű műszaki áruházláncnak a szórólapját ez után mindig félreteszi, de mondja meg a terjesztőnek (a második szomszédba lakó kislányok szokták hozni ezeket), hogy ebből mindig kettőt dugjanak a csőbe. Cserébe megígérem, hogy mindig behozom őket. Na, mondanom sem kell, hogy az ötletem nem nyerte el a tetszését, pedig már méregettem, hogy a ROSSMANN, a PENNY, meg a DIEGO papírjából négy - négy kéne, a DEICHMANN, az európai cipőóriás papírjából, meg pont nyolc. Bár ez utóbbit nem találtam elég ízlésesnek, mert arra gondoltam, hogy a csizma mégse legyen az asztalon. Volt még egy papír, a Korall üzletlánctól, de arról lemondtam, mert csak 16 takarta volna be az asztalt, az meg nem jó, mert beléjük akad a kenyereskosár. A maradék kettő, amelyikből az egyik valami elektromos raklettet ajánlott nekem (az eredeti svájci nemzeti étel elkészítéséhez), a másik meg, amelyik úgy kezdődött, hogy (figyelem, marha jó!): „Kecskemétre kéne menni, szaloncukrot kéne venni...", mondom, a maradék kettő, meg egyáltalán nem jöhetett szóba, mert olyan kicsik voltak, hogy 48 darab takarta volna be az asztalt, de akkor össze kellett volna ragasztani őket, meg összevárni, hogy meglegyen pont 48, így aztán nem láttam értelmét összeszedni őket.

A diegós, nem tudom miért pont az, csurom egy víz volt. Még csöpögött is belőle. Ráraktam a radiátorra. Pontosabban a fölötte lévő farácsra. Az persze vizes lett. Azt mondja az asszony, hogy ez nem volt okos dolog, mármint azt a vizes, maszatos szőnyeg és függönyreklámot oda rakni, mert ha beszökik az óriás-anyamacska, akkor arra a rácsra szokott feküdni, most meg vizes. Na, most legalább megtudtam, hogy amikor nem vagyok otthon, akkor csak úgy véletlenül beszökdösnek a macskák a házba. Pont akkor.

Ezt legalább már tudom. De hogy a svájci ételt, vagy a készüléket nevezik-e raklettnek, és mért pont annak, azt továbbra sem tudom.

Címkék: reklám, papír, kuka
2006. október 30.
2006. október 30.

Itt is lefideszeseztek. Nem szégyellném, ha fideszes lennék, csak hát nem vagyok az. Nem voltam, nem vagyok és nem is szándékozok Fidesz-tag lenni.

Nézegetem a helyi választás előtti szórólapokat, kiadványokat. A mieinket is, meg az ellenfeleinkét is. A mieinket azért, mert ideje elkezdenünk programunk megvalósítását. Másokét meg azért, mert attól, hogy valamit nem mi javasoltunk, még jó, megvalósítandó lehet.

Lapozgatás közben a kezembe akadt az MSZP Paks Városi Szervezete által kiadott Iránytű című közéleti lap (főszerkesztő: Seregély Erzsébet) 2006. szeptember 2-ai száma. Volt már a kezemben, de akkor, még a választások előtt, abban a nagy kavarodásban nem olvastam el elég figyelmesen. Jobb is talán.

Sok minden belefér egy kampányba. Az érintett, megszólított ellenfeleknek meg nem illik sértődősre venni a figurát, tudom. Nem is emiatt dohogok. Csupán a tények miatt...

Az egyik nem jegyzett, műfaját tekintve inkább az esszére hajaló cikkben a következő olvasható: "Világgá kiáltotta bánatát az interneten Paks MDF-es - bocsánat tavasz óta immár Fideszes - polgármestere, Hajdú János."

Kérdezem az egyik ismerősömet, mit gondol erről. Mármint arról, hogy ez nem igaz. Azt mondja, hogy ne izgassam magam, ő ezen már rég túlvan. Nézzem meg inkább a www.fallerdezso.hu honlapon a Vendégkönyv rovatot. Megnéztem, ahogy ajánlották. Találtam ott két bejegyzést. Az egyik szeptember 12-i volt és arról szólt, hogy az üzenet küldője nyugodt, a választások kivételével politikamentes kisvárost szeretne, ahol megbecsülik azokat, akik a város és Magyarország boldogulásáért tesznek, vagy drukkolnak. Egyetértek vele, ezt írhatták volna nekem is. A másik üzenet szeptember 14-i volt. Ez arról szólt, hogy 16 év után nem kéne „szembevizelni" a széllel, hanem előnyt kéne kovácsolni a központi hatalommal folytatott jó kapcsolatokból. Egy pillanatra elábrándoztam: az első üzenő "gyönyörű kisvárosként" említette Paksot. Mármint akivel az előbb egyetértettem. Most akkor képzeljük el milyen gyönyörű lenne a második bejegyző sugalmazása szerint akkor, ha nem "vizelnénk" folyton-folyvást (na ez igazán stílusos...) szembe a széllel. De hagyjuk most az ábrándozást, az élet megrontóját, és nézzük inkább az életet, amely viszont néha az ábrándozás megrontójának bizonyul. Ez az átvezetés tök jó, mert most jön a bejegyzés témám szerinti lényege: "Ezt (mármint az előny kovácsolását - kiemelés tőlem) egy ex-MDF-es, ma már büszke Fideszes polgármesterrel 2010-ig biztosan nem fogja elérni ez a város."

Itt is lefideszeseztek. Nem szégyellném, ha fideszes lennék, csak hát nem vagyok az. Nem voltam, nem vagyok és nem is szándékozok Fidesz-tag lenni.

MDF-es voltam 18 évig. Tudja, tudhatja, akit érdekel. Nem is lényeges most talán. Még csak az sem, hogy miért léptem ki. Magánügy, de közéleti emberként (nem nagy örömmel) közzétettem.

Az Iránytű és az említett honlap szerkesztője jól tudta (ha nem, akkor meg miért szerkeszt helyi politikai kiadványt), hogy nem vagyok fideszes. Tudta ezt mindkét sajtótermék kiadója, és megrendelője is. Akkor most megkérdezem: mi történt szeptemberben? Hát kérem hazugság történt. Hazugság, amiből a költővel szólva katedrálist talán még csak-csak építhetnénk, de jövőt, Paks Jövőjét biztosan nem.

Persze tudom én, hogy miért kellett ezeket leírni, leíratni, kiengedni adni. Azért, mert sok ember nem szereti Orbánt. Sok ember nem szereti a Fideszt. Ha engem összemosnak a Fidesszel (akivel egyébként sok dologban egyetértek, néhány dologban pedig folyamatosan vitázom, akinek a KDNP és a Kisgazda Polgári Egyesület mellett a jelöltje voltam), akkor sok választót el lehet remélhetőleg fordítani tőlem. A politikai versenynek végül is az a lényege, hogy a választókat arról győzzük meg, hogy az egyik, ne pedig a másik jelöltre szavazzanak.

Eddig rendben is lenne. De azt is számításba kellett volna venni, hogy az emberek a hazugságokat sem szeretik.

Címkék: MSZP, Paks, Fidesz, MDF