Napló 31.
2007. január 27.

Aha, a költségvetési hiány valóban megbolygatja az ember lelkét. De azon már részben túl vagyok. A lélek bolyongása csökkenőben van.

Azt írta a barátom, hogy "pesszimistát írtam" tegnap, de legalább megtörtem a közel egy hónapos csendet.

Hát igen. Igaza van. Azt is írta még, hogy biztosan magamra találok, aztán megint könnyű lesz "újra virtuális tollat ragadni, naplót írni, pikánsan szurkálót, viccesnek látszót, másokat mégis csak megnevettetőt. Pláne, ha a költségvetést egyensúlyban tudhatja az ember, mert az egyensúly ideiglenes hiánya is megbolygatja a lelket."

Aha, a költségvetési hiány valóban megbolygatja az ember lelkét. De azon már részben túl vagyok. A lélek bolyongása csökkenőben van.

A város 2007. évi költségvetése rejt némi izgalmakat.

Minden túlértelmezés, túlmagyarázás helyett: A város feladatainak, illetve a kiadásainak szerkezete hasonló a múlt évihez. Az infláció (a terv szintjén) 6.5%-os lesz a 2007/2006 évek vonatkozásában, vagyis az idei hétmilliárdos kiadási főösszeg a múlt évihez képest kb. 450 millió Ft-al kevesebb dolog (áru, szolgáltatás, beruházás) beszerzését, megvalósítását teszi lehetővé.

Két válasz lehetséges erre.

Az első válasz: növelni a bevételeket.

Ez az önkormányzati szférában - csökkenő állami finanszírozás mellett - a helyi adók növelését, további önkormányzati vagyoneladást, vagy hitelfelvételt jelent általában, mert az önkormányzati gazdálkodásban az üzleti gondolkodás, különösen annak kockázati területén való kalandozás nem igazán ajánlatos.

A helyi vállalkozások adói nagyjából elérték a maximumot, növelésük a jelenlegi gazdasági helyzetben nem ildomos. A magánszemélyek adójának emelését a tisztelt ellenzék a múltkor is nagyon nehezményezte. A valóság az, hogy a magyarországi átlaghoz képest alacsony a lakosságot súlytó helyi adó, de jelentős emelése néhány száz családot valóban rosszul érintene Pakson az őszi ÁFA emelés következtében meglódult termék és szolgáltatási árnövekedések mellett.
Az adó tehát marad.

Az iskolákat, az orvosi rendelőket, meg a polgármesteri hivatalt nem adhatjuk el, bár sokan feleslegesnek tartják az utóbbit, különösen akkor, amikor nincs segélyosztás, de hát komolyan mondom, a jogszabály tiltja...

Ami a hitelt illeti: Tudjuk, a hitel nem az ördögtől való, de amennyiben felhalmozásra fordítjuk, nem is bűn. Különösen igaz ez olyan felhalmozásra, amely később értéket képez a közösség számára. Érthetőbben: ha jobb lesz az oktatás, a közlekedés, az egészségügy, az ügyintézés, vagy olcsóbb lesz a fűtés, a világítás, stb.

177 éve éppen ezen a napon, január 28-án nyomtatták ki Széchenyi István Hitel című munkáját. A legnagyobb magyar műve sokak mai elképzeléseivel szemben nem egy brókerképző tanfolyami kiadvány. Széchenyi 1830-ban így ír: "A hitel szó tágabb értelemben azt jelenti: hinni s hihetni egymásnak." Hát...akkor mit csináltunk mi az óta?! A Hitel Magyarország polgári átalakulásának gazdasági-társadalmi program összefoglalója. Mai szóval NFT II. (pontosabban: Új Magyarországért Fejlesztési Terv). Talán az idézett rész ma nem annyira időszerű ("hinni és hihetni egymásnak"), de a mai "nemesség" talán őszintén rádöbbent arra, amire Széchenyi az akkorinak a figyelmét irányítani szándékozott, hogy az ország társadalmi-gazdasági átalakítását saját jövőjének érdekében is végre kell hajtania.

Tehát hitel. Én meghitelezem a kormánynak, hogy komolyan gondolja, amit reform néven csinál, (különösen azért, mert néhány változás magáért kiált; néhány változtatási iránnyal egyet is értek, a konkrét lépésekkel már kevésbé, de járjon sikerrel...) és annak a reményében, hogy a válság csak átmeneti (mert milyen lehetne még? - tudom, lehetne még tartós is, de az már nem válság, hanem forradalmi helyzet) úgy gondolom, felvehetünk néhány százmillió Ft hitelt. A hitel, ugyanis mint tudjuk, nem az ördögtől való, még ha az öregek mondása szerint ott eszik is velünk együtt az asztalon. Ha van ötletünk és célunk - márpedig van -, és nem fogyasztjuk el a felvett pénzt, nem osztjuk ki segélynek, nem abból öntözzük a parkokat, nem abból fizetjük a hivatalnokokat, hanem terveket készítünk belőle, melyekkel pályázatokon indulhatunk, vagy pályázati önrészre fordítjuk, beruházásokat finanszírozunk belőle, akkor mehet. Mértékkel, de mehet. A hitel elfogadható mértéke egyébként nem szakmai, hanem politikai kérdés. Ha előbb nem, majd 2007. február 14-én, amikor a paksi költségvetést első olvasatban tárgyaljuk, láthatja majd mindenki...Lesz ott minden harangok félreverése...

A második (nem kell megijedni, rövidebb, mint az első) válasz: csökkenteni a kiadásokat (lesz ott minden fogak csikorgatása...).

Ebben sok igazi veszélyt nem fog a tisztelt ellenzék majd találni, annál több aggódás kíséri majd a közszférában dolgozók "szerzett jogainak" megnyirbálását, a "hagyományos struktúrák" megváltoztatását, ami egyes intézményesített juttatás és lehetőség megszüntetését jelenti. De hát az ember nem vesz fel amiatt kölcsönt ugye, hogy a szomszéd nyaralását fedezze, még ha a szomszéd kedves is számára, és valóban rá is fér arra a kedves emberre a pihenés...Tehát: csökkenteni fogjuk a kiadásokat. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a városüzemeltetési kiadások, a szociális kiadások, a civil szféra támogatása nem növekedhet az infláció arányában. Azt is jelenti, hogy azokat a kiadásokat, melyek nem jogszabályi kötelezettségből fakadnak fokozatosan (lehet, hogy csak átmenetileg), de le kell építeni. Mert: egyrészt a tisztelt képviselő-testület nem a saját pénzéről dönt, másrészt az eddigi állami gondolkodás és felelőtlen osztogatás nem lehet a vezérlőelvünk. Akkor kell lépnünk, amikor még nem késő, amikor még lesz hatása.

Széchenyi 1831-ben Világ címmel válasziratot tett közzé a Hitelt támadó nemesi acsarkodásra, 1833-ban pedig Stádium címen összefoglalta reform-törvényjavaslatait. Nagyon remélem, a mai "reformhelyzetben" nem kell az ország "reformpárti" oldalának túlmagyaráznom várható lépéseink szükségességét. De ha mégis így történne, akkor sincs nagy baj. Széchenyi írását, a Stádiumot a cenzúra nem engedélyezte, külföldön nyomtatták ki, és úgy csempészték be az országba. Én meg csak úgy szabadon irogatok itt. Mégis történt valami az elmúlt 177 évben...

Napló 29.
2006. december 30.

Ilyenkor Szilveszter környékén egy kicsit szebbnek látjuk a világot, egy kicsit könnyebbnek az életet, egy kicsit jobbak leszünk átmenetileg magunk is. Aztán másodikán, mikor elmúlik a mámor, a kukákba kerülnek a csákók, meg a papírtrombiták, kialudtuk magunkat már másodszor is, megint olyan lesz a világ, mint előtte volt: szürke, komor, veszélyes, veszekedős és harcos.

Holnap Szilveszter. A Gergely naptár szerint a 2007-dik. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek én is, mint a tízmillió hetvenötezer körüli honfitársam. Aztán meg arra, hogy talán mégis jó lesz nekem a régi. Bár egy kicsit gázos az ügy, mert nem szeretnék olyannak látszani, mint a Bereményi - Cseh páros hőse, aki "benne maradt a régiben". Na majd ezt még tisztázzuk...

Ilyenkor Szilveszter környékén egy kicsit szebbnek látjuk a világot, egy kicsit könnyebbnek az életet, egy kicsit jobbak leszünk átmenetileg magunk is. Aztán másodikán, mikor elmúlik a mámor, a kukákba kerülnek a csákók, meg a papírtrombiták, kialudtuk magunkat már másodszor is, megint olyan lesz a világ, mint előtte volt: szürke, komor, veszélyes, veszekedős és harcos.

Mi is a bajunk a mai világgal? Nem nehéz ezt megmondani. Az emberek többsége szerint kiszámíthatatlan. Nem attól félnek, hogy holnap kevesebb lesz a pénz, kisebb lesz a kenyér, hanem attól, hogy nem lesz pénz, nem lesz kenyér.
Na de nem mi akartuk a változást olyan kitartóan '90 előtt? Persze, csak nem így. Úgy gondoltuk, hogy a rózsa az igen, az jöhet, de a tövis az nem.

Másnak hittük a "másik" rendszert, mert csak filmekből, meg elbeszélésekből ismertük. Azt mondom mindezek ellenére, hogy nem az új rendszerben, hanem a várakozásainkban csalódtunk.
A világ -véleményem szerint - olyan lesz, amilyenné alakítjuk. Vagy nem? Mégsem?

Mért is nem?

Nem fog tetszeni, amit mondok: azért nem lesz "olyan",.....mert nem alakítjuk, azért nem lesz "olyan", mert nem tetszünk tudni, hogy milyen legyen. Mert ha tudnánk, hogy milyet szeretnénk, akkor nem hagynánk, hogy mások elrontsák, hogy mások olyanná tegyék, ami nekik tetszik, nekünk meg nem.

Na mindegy, jön a Szilveszter. Elő a pezsgőkkel, elő a malaccal, meg a virslivel, a diós burokba göngyölt pulykamellel. Aztán a világ dolgát megint másra bízzuk. Mért pont 2007-ben kezdenénk hozzá a saját "reformunkhoz", amikor ez a 2007 nem is valami nevezetes szám, meg ráadásul kedvünk sincs hozzá!

Halkan mondom: a magyar mondások pontosak, jók és célra törők. Az egyikről (nincsen rózsa tövis nélkül), már volt szó. Álljon itt most egy másik bárhonnan, vagy bárkitől származtatható szöveg: "Ha te nem teszed meg, akkor megteszik helyetted mások".

Tehát megteszik helyetted mások. Tudjuk, megteszik. Nem jobban, nem eredményesebben, körültekintőbben, csak "simán" MEG.

Nekünk meg marad a pulykamell. Nem lenne vele baj igazán, csak íztelen.

Ja igen, az "új élet"! Hát én megpróbálom! Mond, mit veszthetek? És te?

Címkék: Szilveszter
2006. december 28.
2006. december 28.

Kedves Kormány! Egyszer már sok-sok évvel ez előtt szét tetszettek választani sok-sok családot. (Persze, azokat is csak papíron.) Akkoriban ugyanis, (még a 80-as években is) úgy tetszett Önöknek, hogy Magyarországon egy családnak csak egy lakóingatlana lehet. Az ötletek ötlete! Edd meg, idd meg, kártyázd el, szórd szét a pénzed, csak nehogy összegyűjtsd, befektesd!

Rászabadult a nép az okmányirodákra. Becslések szerint elérheti a százezret is a lakcímváltozást "hirtelen elhatározásból" bejelentők száma.

Szabad országban mindenki oda költözik, ahova akar. III. András (Endre), az utolsó Árpád házi király már 1298-ban kimondta a jobbágyok szabadköltözködési jogát. Igaz, akkor, - alig ötven évvel a tatárjárás után - nagyon fontos volt, hogy a jobbágyparasztok biztonságban éljenek, a földesurak ne háborgassák őket. Már II. András (1205-1235), az 1222. évi XIII. törvénycikkben, "hogy a hatalmasok meg ne nyomorítsák a föld népét, se a szegénységet" kimondta: "A jobbágyurak úgy kövessék a király udvarát, vagy akármerre is úgy járjanak, hogy a szegénységet ne fosszák, ne nyomorgassák."

Nagy Lajos az 1381. évi XVIII. törvénycikkben megerősíti a szabadköltözködési jogot.

Tehát van bőven történelmi előzmény, történelmi bíztatás.

De hát kedves honfitársaim, mire ez a hirtelen nagy sietség hétfőről keddre? Talán valaki attól fél, hogy megint jön a röghöz-kötés? Biztosíthatok mindenkit, hogy az UNIO, ha mással nem is igen foglalkozik, de azt biztosan nem fogja engedni, tehát nyugalom, nem késik le a hathuszast...

Ja, kiküldték a tájékoztatókat a gázár-támogatás igénybevételéről!? Aha! Ha együtt tetszenek lakni (persze csak papíron), mint egy boldog család, három, négy nemzedék egy fedél alatt, akkor több lesz a kedvezmény! Értem!

Kedves Kormány! Egyszer már sok-sok évvel ez előtt szét tetszettek választani sok-sok családot. (Persze, azokat is csak papíron.) Akkoriban ugyanis, (még a 80-as években is) úgy tetszett Önöknek, hogy Magyarországon egy családnak csak egy lakóingatlana lehet. Az ötletek ötlete! Edd meg, idd meg, kártyázd el, szórd szét a pénzed, csak nehogy összegyűjtsd, befektesd!

De, mivel a magyar is ötletes, ezt az akadályt könnyedén vette. Sokan, akik korábban könnyes szemmel mondták ki a boldogító igent, szépen besétáltak a független magyar bíróságra, és bejelentették, hogy már nem is szeretik annyira egymást, mint ahogyan gondolták, vagyis ásó, kapa, s a nagyharang feledve. Válassza már el őket ezek helyett a bíró minél hamarább, mert, mint ahogyan mondták, és még alá is írták, egy perc nem sok ugyan, de ők annyit sem akarnak tovább szenvedni egymással. Miután elválasztotta őket a bölcs és független magyar bíróság (aki többnyire maga is tudta, hogy blöff az egész, de a magyar, még ha bíróság is, adni szokott a látszatra, tehát komolyan ki is hirdette), akkor szépen hazamentek és éltek tovább együtt, mintha mi sem történt volna, csak a Statisztikai Hivatal nem értette, hogy mitől szeretik kevésbé egymást az emberek, mint korábban. Aztán később, amikor már nem üldözték annyira a házasság intézményét, akiknek már nagyon kínos volt a dolog, ezért, vagy azért, bekúsztak a küszöb alatt az anyakönyvi hivatalba (többnyire péntek délután, amikor már senki sem volt rajtuk kívül a házban) és titkon, mint valami bűnözők, újra összeházasodtak. Mert a magyar nemcsak leleményes, hanem egy kicsit hagyománytisztelő is, meg hát hogyan mondják meg a 16 éves leánynak, hogy otthon kéne aludni néha, amikor ők is csak úgy...

Na de gázár-támogatás. Elképzelem, hogy hivatalos levél érkezik falura, oszt azt mondja a postás Mari néninek, valami pesti címre küldték először ezt a levelet az ő nevére, aztán onnan irányították ide. Erre Mari néni azt feleli a jámbor postásnak, hogy persze lelkem, ez azért van, mert én ott lakom a fővárosban. De hát néném, maga még buszon sem ült, hogyan lakna maga Pesten?, bámul amaz. Hát tudod édes fiam ez egy olyan experimentation (kísérleti) projekt. (ezt a projektet már a postás is érti) Ti itt falun csak hordjátok azokat a leveleket, a világ meg meghalad benneteket...Tudod mi, innovatívak, most a Kormánnyal egy közös modellen dolgozunk. Lehet, hogy nem tudsz követni, de az a lényege ennek a kísérleti modellnek, hogy teszteljük azt, hogy egyrészt, ki tud nagyobb marhaságot csinálni, másrészt, hogy a másik tud-e úgy viselkedni, mintha észre sem venné, csak megteszi az ellenlépéseket. Tudod ez egy K+F modell, lehet, hogy közösen fogunk vele pályázni valamelyik UNIO-s tenderen...

Ekkor a postás vélhetően rövidít a táskaszíjon, hogy ne verdesse már annyira az oldalát az a dög nehéz táska, amikor futólépésben a kocsma felé halad. Mari néni meg nem érti, hogy mi a baj, hiszen csak egy papír az egész...

2006. december 21.
2006. december 21.

December 21-edike az év legrövidebb -legsötétebb - napja. 1879-ben ezen a napon született Ioszeb Dzsugasvili. Grúzról oroszra történő szabadfordításban: Joszif Viszarionovics Sztálin

Tegnapelőtt Viskre (Ukrajna, Huszti járás) indult egy paksi kisbusz, hogy elvigye testvérvárosunkba a Magyarok Világszövetsége Paksi Csoportja által gyűjtött használt ruhát, gyermekjátékot, valamint a város ajándékait. Jó sok, vagy ötven zsák ruha jött össze. A gyűjtést L. Németh Erzsébet óvónő, az MVSZ alelnöke szervezte. A város könyveket, édességet és egyéb ajándékot küldött.

November közepén Visken jártunk. Láttam, hogy minden jól jön itt, emiatt nagyon örültem Zsike akciójának.

Mint említettem, elindult a paksi kisbusz Viskre. Telis - tele ruhával, játékkal, cukorral, meg egyébbel. Ment, amíg mehetett. Ment árkon, bokron át, egészen a magyar - ukrán határig. Ott aztán az éber magyar határőrök lefülelték. De le ám! Hiába a vámáru nyilatkozat. Hiába a magyar és orosz nyelvű polgármesteri ajándékozási nyilatkozat. Hiába minden kérő szó! A határ bátor magyar őre rájött a turpisságra, rájött a cselre! Most tényleg a történelem ütőerén tartotta az ujját! Nem volt ott a papíron, hogy "használt ruha", csak egyszerűen az, hogy "ruhanemű"! A sofőr mondta, hogy ajándék, meg hogy itt a karácsony, aztán hogy nem akarna most ezért visszajönni Paksra, meg mindent, amit ilyenkor mondani szoktunk. De nem. Nem és nem! A határ bátor, európai öntudattal megáldott őre bőszen védte az európai terméket az ukrán (magyar) mohóságtól.

Telefon Paksra, telefon Viskre. A paksi hivatalban használatba vonták a Word-öket, meg a faxgépeket, Viskről meg felmentő sereg indult a határra Zsigulival. Hadiállapotra emlékeztető helyzet alakult ki. A telefonszolgáltatók és a benzinkutasok elégedetten dőltek hátra, mondván, a "mi gyerekeink ott a zord határon derekasan helyt állnak". A határ öntudatos őre a rend és az igazság védelmében csak-csak kötötte az ebet a karóhoz. Öt órán keresztül folyt a gazdasági - ideológiai fellazítás elleni hősies küzdelem. Aztán egy viski menyecske, aki a Zsiguli egyik utasa volt, megtalálta a rokonát az egyik határ menti, jelenleg ukrán faluban, aztán elmentek a határra. A rokon történetesen ukrán határőr volt (egyébként éppen emiatt fordultak hozzá), csak most éppen nem védte azt. A határra érve mondta ékes magyar nyelven az ékes magyar nyelven a sofőrrel még mindig vitatkozó másik magyarnak, hogy úgy hülye, ahogy van. Erre csodák csodája elengedte az ideológiai csapdában vergődő túszt. A magyar kisbusz tovább indulhatott. A raktérben ruhák, játékok, édesség, meg minden, aminek örülnek majd a magyar, meg az ukrán gyerekek.

Ez idő alatt (mert egy időben több dolog is történhet) halkan, csendben, pisszenés nélkül, szorgos kezek rakodtak egy magyar hűtőházban. Sok, nagyon sok régi, használt húst, kávét, meg tejet raktak ki azok a szorgalmas magyar kezek...Ez idő alatt (mert egy időben több dolog is történhet) halkan járó motoros targoncák a halkan fújdogáló hajnali szélben csendesen, rutinosan szép egyformára tömörített, Németországból származó, szemét-bálákat raktak ki halkan járó óriáskamionokból több alföldi tanyán. Szépen, sorba, katonás rendbe rakták azokat a bálákat. Ezeket minden bizonnyal, (mert a magyar határőr, az öntudatos ám!) előzőleg a jelenleg „schengeni" magyar - osztrák határon uniós precizitással elvámolták mind egy szálig. De mivel minden papíron, a fagyasztott húshoz, a lejárt szavidejű kávéhoz, meg a tejhez hasonlóan egytől-egyig ott díszelgett, hogy használt, ezért aztán vihették, hozhatták Isten legnagyobb dicsőségére azokat szabadon, ahogyan azt egy szabad országban illik.

Épp a kétezredik bálát rakták le, amikor az ukrán-magyar határon egyezség született. A magyar határőrizet legnagyobb dicsőségére.

2006. december 20.
2006. december 20.

Négyen álltunk az asztal körül. Ők ketten, az anyakönyvvezető, meg én. Hát mit mondjak, még akkor is nehezen szólaltam meg, amikor már leültünk és aláírtuk az okmányokat. Nehezen szólaltam meg és nehezen is folytattam, hiszen újra elhomályosult mindkettőjük tekintete, amikor magyar állampolgárként köszöntöttem őket.

Délelőtt kilenc volt, amikor megszólalt a Himnusz. Az asszony lassan sírni kezdett. Könnyei csillogva folytak alá. A kezefejével törölgette az arcát, mint a macska, amikor mosdik, ujjaival a szemüvege alá nyúlva.

A férje, aki mellette állt, egyre nehezebben és szaggatottabban vette a levegőt. Befelé nyelte a könnyeit.

Négyen álltunk az asztal körül. Ők ketten, az anyakönyvvezető, meg én. Hát mit mondjak, még akkor is nehezen szólaltam meg, amikor már leültünk és aláírtuk az okmányokat.

Nehezen szólaltam meg és nehezen is folytattam, hiszen újra elhomályosult mindkettőjük tekintete, amikor magyar állampolgárként köszöntöttem őket.

Elmondtam nekik, hogy engem is megérint, amikor olyan emberek tesznek állampolgári esküt, akiknek a szülei és a nagyszülei nevét is magyarul írták be annak idején az anyakönyvekbe. Elmondtam, hogy a mai nemzedék talán meg sem érti, hogy milyen lehet az, hogy az ember magyarnak születik, élete javát egy másik ország állampolgáraként éli le, és csak idős korában adatik meg neki, hogy hivatalosan is magyarnak mondhassa magát.

Elmondtam nekik azt is, hogy ne vegyék ajándéknak, amit ma kaptak rajtam keresztül a Köztársasági Elnöktől. Ne vegyék ajándéknak a magyar állampolgárságot, hiszen az mindig is járt nekik. Ma azt kapták meg, ami az övék volt, amire jussuk volt, csak várni kellett rá. Várni, több mint hatvanegy évet.

A férfi három, a nő kétéves volt, amikor a II. bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszacsatolt területek ismét, - most azonban végérvényesnek tűnően - Romániához kerültek. A férfi Kolozsváron, a nő a város közelében született.

Beszélgetéssé csavartam a köszöntést, az "ünnepi beszédet". Két szép arcú ember ült velem szemben. A férfi 64, a nő 63 éves volt.

Tudja polgármester úr, mi nem jöttünk volna el. Ha 2004-ben sikerül a népszavazás, ha megkaptuk volna a kettős állampolgárságot, akkor mi otthon maradunk, hiszen akkor jöttünk volna, amikor akarunk, hát nem? Aztán, mikor úgy sikerült, ahogy, akkor beadtuk a kérelmet. Tudja, most fordítva járunk haza. Járt már a Házsongárdi temetőben?- kérdezte a nő. Mikor bólintottam, folytatta: Ha látná, milyen szép! Pakson a parkban szedtem a virágmagot, amit az apósom sírján vetettem el és az a gyönyörű sárga virág a legszebb talán az egész temetőben, ami abból nőtt és még most tél elején is nyílik. Mert tudja Paks nagyon gyönyörű. Szép tiszta, meg az a sok szép park! Tudja, mi nagyon szeretünk itt. Meg aztán itt a lányunk. (Aki, - elmondásuk szerint - ünnepekkor ajándékcsomagokat készít a paksi hajléktalanoknak). De a férje is nagyon rendes, teszi hozzá...

Sok mindenről szó esett még. Múltról, gyerekkorról, a Ceausescu - rendszerről, a '89-es forradalomról, az erőműben dolgozó vőről. A fiatalokról, meg az unokákról. Utánuk jöttek ők tulajdonképpen...Tervezik, hogy az unokákat "hazahordják" Kolozsvárra. Mondtam nekik, hogy tanítsák meg nekik a történelmet. A család történetét. Múlt, jelen, jövő kavargott félórába sűrítve ott a díszteremben.

A fejemnek ment a pezsgő, mondta az asszony elmenőben. Azt is monda, hogy nekik ilyen szép személyre szólót, mint én, még soha senki sem mondott.

Most meg itt tűnődöm. Milyen kevés kell a boldogsághoz! Hát, hogy várni kell rá...